Hogy is volt? – Pianoforte: Ferenczy György emlékére

Ha egy vetélkedőn az a kérdés merülne fel, hogy mi a kapcsolat a zongoraművészeten kívül Liszt Ferenc, Thomán István, Ferenczy György, Keéri Szántó Imre, Kadosa Pál, Bächer Mihály, Zempléni Kornél és Gabos Gábor között, valószínűleg senki nem tudná a választ. Ha mégis megoldaná valaki a feladatot, akkor a pótkérdésen már biztosan elcsúszna: „Hogy kerül a képbe Liszt?” Ő annyiban lóg ki a sorból, hogy a bridzs ősének tekinthető whist szenvedélyes híve volt.
  

De miért a zongoraművészet áll közel a bridzshez, és miért nem mondjuk a trombitálás? Ha a II. világháború nem töri ketté a zenei pályafutásomat és nemcsak a Boci, boci tarkáig jutok el, hanem legalább a Für Elise-ig, talán tudnám a választ. Azonban az eltévedt ágyúgolyót, ami pont a zongoránkon keresztül süvített át a lakásunkon, szüleim égi jelnek tekintették, és nem erőltették zenei fejlődésemet.
 
Ferenczy György Thomán tanítványa volt, Thomán pedig Liszté. Az ifjú Thomán Lisztéknél whistezett. Ferenczy a bridzsjátékot a Thomán házban kezdte. Ferenczy fiatal korában még nem mutatott különösebb érdeklődést a bridzs iránt, koncertezett a Riviérán, Bécsben, Párizsban, és közben élte a bohém művészek varázslatos életét. „A nap felkelt, és mi lefeküdtünk”, Heltai Jenő időszámítása szerint. Kaszinó Monte-Carlóban, barátnő Párizsban, kávéházak Budapesten. A Japán, a Fészek, a Moulin Rouge voltak a törzshelyek, ezekben a nap huszonnégy órájában zajlott az élet. A Fészekben aztán a bridzs is egyre jobban előtérbe került, itt játszottak az aranykor sztárjai. Gyurika – mert a barátai így hívták még nyolcvan éves korában is – hamar felzárkózott a nagyok mellé. 1935-ben a legjobb hazai játékosok rangsorában már a második helyen volt, csak Décsi László előzte meg. (Ő később Brazíliát tanította meg bridzsezni, olyannyira hogy olimpiát is nyertek.)
 
Ferenczy a csúcsra 1938-ban ért fel, amikor Oslóban Európa-bajnoki címet nyert a magyar csapattal. Készültek az 1940-es, Egyesült Államokban rendezendő világbajnokságra… Mint tudjuk, egy bajuszos őrült közbeszólt. Hangja nem piano volt, sokkal inkább forte. Az oslói diadalra Ferenczi egyébként így emlékezett vissza: „Mikor győztesként kiléptünk az utcára, viharosan ünnepeltek bennünket, viszont a gyengén szereplő németeket gúnyos hahota fogadta.” Hát igen, a bajuszos már ordítozott egy ideje… (A képen Ferenczy György zenei nagyságok között)
 
A csúcson kell abbahagyni, ez neki sikerült, ha nem is önszántából. Véget ért egy álomvilág, amelyről így ír: „Mint bridzsjátékos, többször bekalandoztam Európát, olyan ajtók nyíltak meg előttem, amelyek még a legnagyobb művészek előtt is zárva maradtak. Például Londonban a Saint James Club adott csapatunk tiszteletére vacsorát. A klub kapuján még a legtöbb magyar arisztokrata sem léphetett be. Királyokkal, uralkodókkal kötöttem ismeretséget a bridzs révén.”
 
A háború szétszórta az arany-ezüst fiúkat, volt, aki jobban, volt, aki rosszabbul járt. A legszomorúbb sors Klór Lászlónak jutott, őt a munkaszolgálat vitte el. Keleti Andor megúszta a vérzivatart, de a kitelepítést nem, végül saját, de államosított szállodájában a portási állást nyerte el. Ferenczynek viszonylag szerencsésen alakult a sorsa: a Zeneakadémián lett tanszékvezető, és itt oktatott harminc éven keresztül. Az ötvenes évek kultúrpolitikája megnyomorította a művészeteket, a vasfüggöny elzárta a zongora és a bridzs művészeit a külvilágtól. Gyurika a tanításba merült, amit szintén magas színvonalon művelt. Leghíresebb tanítványa Cziffra György volt, akit a bezárt kávéházakat helyettesíteni próbálkozó eszpresszók füstjéből emelt be az Akadémiára. Erről így ír: „1950-ben bevetődtem egy unalmas hangversenyre. Rettenetesen untam magam, még a koncert végét sem vártam meg. A legjobb lenne egy konyak, gondoltam és nekivágtam a Váci utcának. Beültem hát a Kedves eszpresszóba, habár az eszpresszó intézményétől idegenkedtem. Míg a konyakot vártam a bárpultnál, zongoramuzsika csendült fel. Olyan sajátos, semmihez és senkihez nem hasonlítható improvizációra lettem figyelmes, hogy meg kellett kérdeznem a pincérnőt, ki zongorázik itt? – Cziffra György – válaszolta.” Cziffrának 56-ban sikerült elmenekülnie, és elkezdhette világkarrierjét. Korábban is próbálkozott a lelépéssel, de egy kőbányában végezte, ahol a hajcsárok kéjelegve figyelték, hogyan rongálódnak a zongora billentyűinek mozgatására hivatott ujjak. Befutott világsztárként első dolga volt, hogy egy autót vegyen mesterének. Később a bírálóbizottságba hívta őt az általa alapított versailles-i zongoraversenyekre. Ekkorra már a vasfüggöny is többször meglibbent, Ferenczy Salzburgban is rendszeres zsűritag lett.
 
A bridzsből csak a Fészek maradt, itt töltötte a délutánokat a robberbridzs vegyes tudású mezőnyében tündökölve. A 70-es években itt ismertem meg őt, addig csak a róla elnevezett Ferenczy-coupról hallottam, ami a bridzs-világirodalomban is szerepelt. Villámgyors játékos volt, csak időnként lassított. „Elemér, mi van a bronefemmel” – szólt a vendégek minden rezzenését figyelő kártyamesternek. „Igenis, művész úr” – reagált azonnal Elemér, aki az antivilágból átmentett régi típusú alkalmazott volt, a vendég kiszolgálását tekintette fő feladatának. Mivel Gyurika volt a teremben az egyetlen bohém, sőt az utolsó pesti bohémek egyike, a többiek mély megvetéssel figyelték, ahogy a héber név mögé bújt vodkát tartalmazó pohár egy pillanat alatt kiürült. Természetesen ez nem látszott meg a játékán még életének nyolcadik évtizedében sem.
 
A robberbridzsben elmerülő társaság nem hallgatag szerzetesek gyülekezete, élcekben és ugratásokban nincs hiány. Szellemességben ő verhetetlen volt, bár többször elsütötte poénjait, ez mindig derültséget keltett. Saját magát sem kímélte. Kedvenc mondása így hangzott: „Ich bin senil, aber Gott sei dank, nur geistlich.”
 
Egy alkalommal sokat nyert, és azonnal elvitt vacsorázni kedvenc Pozsonyi úti éttermébe. Utána elkísértem a csapattársához hasonlóan mártírsorsú költő nevét viselő közeli utcában lévő lakóházához. A kapuban rendőr állt rezzenéstelen arccal. „Látod, vigyáznak rám” –mondta, majd elbúcsúztunk egymástól.  Később tudtam meg, hogy a házban lakó nagyhatalmú kultúracenzort, Aczél Györgyöt óvta a rend őre. Gyurikára is vigyázott tehát valaki, de az nem a közeg, hanem egy lakó volt… (Ferenczy tanítás közben)
 
Pianoforte című írása halála után jelent meg. A zongora elődjét fortepianónak nevezték, ő megfordította a két jelző sorrendjét. Hogy miért, arra talán magyarázat a következő néhány gondolat a könyvből.
 
„Pianoforte, ez a szó magyarra fordítva halk-erőset jelent. Ezek mint zenei fogalmak a dinamikára, vagyis a zene változó hangerejére utalnak. Nos, én azért választottam írásom címéül a Pianoforte elnevezést, mert maga az élet tartalmazza a dinamikát, a zeneművészet e nélkülözhetetlen elemét. Ezen nem a biológiai létezés erőfeszítéseit értem, hanem az emberi lélek legmélyén szunnyadó, sokszor elvont tárgyú energiahullámzást, amely tényleg hasonlít a zeneművészet differenciáltan ingadozó dinamikájához. A dinamikai árnyalatokban a forte véges, és legtöbbször csupán fizikai erő függvénye, viszont a piano árnyalása végtelen, és kifejező ereje is az. Én a magam részéről a zongoraművészt kizárólag a pianói alapján tudom megítélni. Kifejező ereje mindent felölel, amit az emberi lélek kitermelni képes: szenvedély, szenvedés, öröm, bánat, szorongás, gyengédség, a szépség előkelősége.” Ezek a sorok magyarázatul szolgálhatnak a bridzsjáték és a zongoraművészet kapcsolódására is, hiszen egy bridzsparti is egy etűd, amelyben energiahullámzás, differenciáltan ingadozó dinamika van, a piano és a forte is egyaránt szerepet játszik.
 
Utószavam egy morzsa a könyvből. Ifjúkorának bohéméletéhez kötődik, jellemző színes történeteire és egyben egyéniségére. Nem bridzsről szól, de kártya van benne. Nehéz volt a választás, mert írófejedelmek, így többek között Molnár Ferenc, Hunyady Sándor, Karinthy Frigyes társaságában gyűjtötte anekdotáit.
 
„Nagy Endre, a magyar kabaréművészet megalapítója, a Japán kávéház törzsvendégei közé tartozott. Egyébként feleségével egy szoba-konyhás lakásban nyomorgott. Egyszer mégis rásütött a nap. Egy fordítási munkáért az Athenaeum kiadó leszámolt a kezébe 2000 pengőt, készpénzben. Első útja természetesen a Japánba vezetett, ahol römijátékon az utolsó fillérig elvesztette a honoráriumot.
 
Éjfél után szomorúan bandukolt hazafelé imádott feleségéhez, s amikor belépett a lakásba, neje éppen begyújtotta a vaskályhát, hogy tejeskávét melegítsen rajta. Nagy Endre keservesen leroskadt az egyik székre, előkotorta az utolsó cigarettáját és rágyújtott.
 
– Látod, Bandikám – mondta a feleség –, ezért nem lesz nekünk soha pénzünk, mert ég a tűz a kályhában, és te mégis gyufával gyújtasz rá a cigarettára…”
 
A fényképeket utolsó tanítványától, Havasiné Darska Izabellától, a Ferenczy György alapítvány (www.chopin-budapest.hu) létrehozójától kaptuk. A lengyel származású, hazánkban élő zongoraművész-tanár egyaránt ápolja feledhetetlen mestere emlékét, az évszázadokon átívelő lengyel-magyar barátságot és Chopin szellemét, akinek a művei Ferenczy György mesteri előadásában gyakran elhangoztak a koncerttermekben.